Az adományozókkal készült interjúk után egy újabb sorozattal jelentkezünk, jótékonykodó vállalkozók történeteit mutatjuk be. A sorozat célja közérthetővé tenni és közelebb vinni az emberekhez a jótékonykodást, ennek örömét.
- Mikor kezdett el jótékonykodni, adományozni?
Én egy munkás, paraszt család négy gyereke közül vagyok a második. A szüleim a gyárban dolgozva pénzt kerestek, amit a család fenntartására költöttek. Munkaidő előtt vagy után a helyi mezőgazdasági szövetkezetben vállaltak munkát, kapáltunk és kaszáltunk, így teremtve ételt a család asztalára. A munkánkat terményben javadalmazták, vagyis részt adtak a megtermesztett terményből. A gabonával, növényekkel és szénával állatokat tartottunk, és ha elérték a vágó súlyt, levágtuk. Nagy esemény volt a családban egy disznóvágás vagy egy borjú vágás. Összegyűlt a család apraja és nagyja. Nagy esemény volt egy-egy ilyen alkalom, amikor mindenki annyit ehetett, amennyi jól esett és még csomagoltak egy kis véres-májast kóstoló címen. Ilyen alkalmakkor édesanyám és nagymamám csomagot készített a faluban lakó özvegyasszonyoknak, akik nem engedhették meg maguknak, hogy disznót vágjanak. Mindig a legkisebb gyerek vitte a kóstolót, mert ezeknek az embereknek lapos volt a pénztárcájuk, de a szívük annál nagyobb. Mindig meglepték az ajándékozót, mert nem szerettek adósok maradni. Ilyenkor és az ünnepek előtt mindig megjelent a szomszéd faluból a cigányasszony, akit mindig felpakolt édesanyám, így vállalva részt a nyomorú sorsukban. Az elődeimtől tanultam meg, hogy minden jó vagy rossz tett visszahat az adakozóra.
- Mit jelent az Ön számára a jótékonykodás, a támogatás? Miért támogat közösségi ügyeket?
Azt tűzte ki a családom célul, hogy minden tőlünk telhetőt megteszünk annak érdekében, hogy az emberek, főleg a fiatalok ne vándoroljanak ki idegen országba. Ezért munkahelyeket próbálunk létrehozni és fenntartani, hogy itthon kereshessék meg az alkalmazottaink a családjuknak szükséges anyagiakat. A befizetett adókkal és illetékekkel is hozzájárulunk a térség fejlődéséhez, az állami intézmények működtetéséhez.
A vállalkozásaink nyereségi adójának egy részét az állam megengedi, hogy a közösség életminőségének javítására fordítsuk. Mi élünk ezzel a lehetősséggel.
A megtermelt és felvett nyereségünkből tizedet adunk, ezzel próbálunk eleget tenni beteg vagy bajba jutott testvéreink kéréseinek.
Szerintünk a társadalmi felelősségvállalás nem jog, hanem kötelesség, mert aki többet kapott, attól többet kérnek majd számon.
- Volt-e, és milyen (ki)hatással volt az Ön életére a jótékonykodás? Van-e meghatározó élménye, története e tekintetben?
Miután a kérelmező a kérést eljuttatja hozzánk, minden esetben megvizsgáljuk, hogy az aktacsomóban leírtak megfelelnek-e a valóságnak. Személyes meghallgatásokon kell részt vennie az igénylőnek vagy pályázónak. A beszélgetések, helyszíni látogatások felérnek egy lelki gyakorlattal. Találkozunk betegségek nagyon sok változatával. Leégett házak tulajdonosaival, élhetetlen intézmények vezetőivel. De voltak kilakoltatott családok, függő beteg emberek, árvízkárosultak. Leülni ezekkel az emberekkel, végighallgatni történeteiket, azonosulni és részt vállalni a mélypontra jutott életükből, egy életre, de lehet, hogy az élet utánra szóló élmény is.
- Ön szerint milyen kellene legyen egy támogatás utóélete? Mit tanácsol e tekintetben a támogatást igénylőknek?
Volt egy pár projektünk, amelyet életre hívtunk anélkül, hogy a közösség igényelte volna. Úgy ítéltük meg, hogy a közösségnek szüksége van az általunk megálmodott és kivitelezett létesítményre. Amikor használatba adtuk, az adott közösség nem tudta magáénak. Majdnem tíz évre volt szükség ahhoz, hogy az emberek kézbe vegyék és működtessék a létesítményt. Ma is az alapítványtól várják el, hogy fedezze a fogyó anyagokat és a karbantartásához szükséges anyagiakat.
Most kizárólag olyan projektekben veszünk részt, ahol a közösség a kezdeményező, részt vállal a kivitelezésben, és önrészt ad hozzá.
Nem szeretnék senkit megsérteni, de vannak olyan megvalósításaink, amit már több éve az alapítványunk működtet, mert a közösség nem tartja magáénak. De az is lehet, hogy mi tévedtünk.
A közösségeknek egy része nem tud, vagy kényelemből nem akar álmodni, tervezni, szerveződni, a terveik megvalósításához segítséget, támogatókat keresni és a megvalósított létesítményt tisztességgel működtetni. Meg kell tanulni a támogatással elszámolni, és amennyiben hálásak vagyunk, azt kifejezésre juttatni, mert a támogatónak is szüksége van a visszacsatolásra.
Azt tapasztaltam, hogy az egyének tudják a fent említetteket, de ha közösségi összefogásról van szó, van még tanulnivalónk a nyugati közösségektől. Nincs más választásunk, fejlődnünk kell e tekintetben, mivel a pályázatok is ezt támogatják.
